A minap egy influenszer oldalán olvastam egy posztot, illetve kommenteket arról, hogy valaki azt kívánta neki, hogy pihenjen sokat.
Az említett jókívánságot rosszkor, rossz pillanatban fogalmazta meg a – valószínűleg jó szándékkal, és együttérző aggodalommal telt – követő. Az influenszer is így értékelte az – egyébként akár kéretlen tanácsként is értelmezhető – jókívánságot.
A poszt és a kommentek is azt taglalták, hogy mennyire szerencsések azok, akik szeretik, mitöbb, imádják a munkájukat, és mindent, vagy majdnem mindent a munkájuknak rendelnek alá, és egy hosszú hétvége után már-már „remegve várják”, hogy hétfőn újra pörögve dolgozhassanak.
Nem kommenteltem a poszthoz, mert eléggé felzaklatnak az ehhez hasonló írások és nem vagyok benne biztos, hogy kellő nyugalommal és objektivitással tudnék megnyilvánulni. Ezért inkább vártam néhány napot, és ebben a cikkben boncolgatom a témát.
A célom nem az, hogy az influenszert, vagy a kommentelőket minősítsem, hanem az, hogy a TE figyelmedet a KIÉGÉS veszélyeire irányítsam.
Tisztelem az influenszert, aki a posztot kitette, örömmel és érdeklődéssel követem. Hiteles, érett személyiségnek tartom, bár ezt a képet úgy alakítottam ki magamban róla, hogy csak és kizárólag a médiából tájékozódtam. Soha nem beszéltem vele, sőt, élő előadását sem hallottam ezidáig, csak felvételről. (Idén tervbe vettem, hogy részt veszek egy programján, személyesen.:-))
És hogy miért ragadtam mégis klaviatúrát?
Mert megszólítva érzem magam. Mert Hadas Kriszta halála óta (engem ismeretlenül is megérintett váratlan, hirtelen és értelmetlen halála) valahogy másként tekintek az életre, a munkára, a küldetéseinkre, az imádott projektjeinkre. Mindenre, amiben hiszünk, amelyekkel megváltjuk, de legalábbis azt hisszük, hogy jobbá tesszük a világot. Ami energiát kíván tőlünk, ami felhasználja az erőforrásainkat, amely elvesz belőlünk, és amiről időnként – tévesen – azt hisszük, hogy visszatölt minket.
Igen. Azt hisszük, hogy ha élvezzük a munkánkat, ha imádjuk azt, amit csinálunk, ha vállalkozók vagyunk és az álmainkat követve dolgozunk, akkor nem tudunk kiégni. Akkor maga a munka és az azért kapott elismerések, a vélt, vagy valós sikerek visszatöltenek. Azt hisszük, hogy csak az ég ki, aki utálja a munkáját, aki alkalmazottként robotolva a főnökei utasítását követi, és azt gondoljuk, hogy aki az imádott munkájának él, az NEM TUD KIÉGNI.
Rossz hírem van, kedveseim: a kiégést a lángolás előzi meg!
Csak az tud KIÉGNI, aki korábban lánggal lobogott. Aki élvezte, amit csinált, és mindent alárendelt annak. Aki mindent megtett a sikereiért, rengeteget dolgozott, hogy elérje a céljait, hogy bizonyítsa rátermettségét, és ezáltal kivívja a környezete elismerését. Aki nem kímélte önmagát, aki a pihenő idejét is munkával töltötte, mert nem esett nehezére, sőt, az újabb és újabb kihívások megelégedettség érzést adtak neki. Ő akkor van KIÉGÉSre ítélve, ha a pihenésre való időt is munkával tölti. Ha nem veszi figyelembe, hogy MÁSIK FORRÁSBÓL KELL VISSZATÖLTŐDNI! A munka, ami az éltető energiákat felhasználta, a visszatöltődést nem tudja biztosítani. Más módon kell visszaépíteni mindazt, amit a munka elhasznált belőlünk!
Az általam követett influenszer – ahogyan a megosztásaiból látom – képes a saját egyensúlyának megtartására: sportol, pihen, kultúrát fogyaszt, ápolja baráti és családi kapcsolatait, tehát őt nem féltem, mert tudatossága kézzelfogható.
És akkor itt jön be az a gyakori hozzáállás, főként nők esetében, de én már férfiaknál is tapasztaltam, hogy ’Állandóan pörögni kell!’.
Van egy kedves ismerősöm, aki hamarosan (öregségi) nyugdíjas lesz. De ez csak azt fogja jelenteni számára, hogy ezután minden hónapban megérkezik a nyugdíja (is) a bankszámlájára. Ugyanúgy dolgozni fog, mint eddig.
– De hát, mit is kezdenék magammal, ha nem dolgoznék? –
teszi fel nekem a kérdést, amikor aziránt érdeklődöm, hogy kevesebb munkát fog-e vállalni ezután?
A férje nemrégen halt meg. A minap elmesélte nekem, hogy a temetés előtt mi mindent csinált otthon, majd arról panaszkodott, hogy az indulásig volt még egy órája. Egy egész órája. És ebben az egy órában csak ült és NEM TUDOTT MIT CSINÁLNI. Mindent elvégzett már és nem tudott mit kezdeni magával. És ettől a „SEMMITTEVÉSTŐL” nagyon szenvedett.
Amikor ilyesmit hallok, mindig belém hasít valami zsigeri szomorúság.
Vajon ki, és mikor hitette el vele, veled, velünk a XXI. század emberével, hogy akkor és csak akkor vagyunk értékesek, ha minden percben csinálunk valamit?
Valami produktívat, valami hatékonyat, hasznosat.
Nem merünk, és ebből eredően már nem is nagyon tudunk lazítani, pihenni, kikapcsolni. Sőt, gyakran hivatkozunk arra – főként vállalkozóknál tapasztalom – hogy annyira szeretik a munkájukat, hogy az jelenti a kikapcsolódást is.
Pedig akkora nyomás alatt élünk, hogy ha nem lazítjuk fel a testünk és a lelkünk izmait a stressz és a feszültség alól, akkor előbb-utóbb elpattanunk, mint a túlfeszített rugó. Betegség, kiégés, depresszió, stb.
Persze az eszünkkel azért tudjuk, hogy lazítani kell.
De vajon merjük-e megtenni?
Megengedjük-e magunknak a pihenést?
Egyáltalán tudjuk-e, hogyan lehet pihenni? Tisztában vagyunk-e azzal, minket mi tölt fel energiával a heti munka után?
És te? Te mennyire vagy tudatos, ha munkáról és egyensúlyról van szó? Pihensz, vagy pihenésként is inkább dolgozol?
Érdemes ezeket a kérdéseket végig gondolni,
ha szeretnéd elkerülni a kiégést!
És hogy megtudd, hol is tartasz te a kiégéshez vezető úton, itt tudod letölteni az ingyenes kiégés tesztet: